A Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum műtárgy szerzeményezésének tudományos kérdései 1972/2

A Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum műtárgy szerzeményezésének tudományos kérdései

Logikai sorrendben véve, minden múzeum funkciói közül első a szerzeményezés. Enélkül nem lehet kiállítást rendezni, de az anyaggal való múzeumi és tudományos munka nélkül a szakma egy-egy ágát sem alaposan megtanulni, legfeljebb elméletben.

Nem formális beszámolót szeretnék ezért most tartani, már csak azért sem, mert tíz évben jóformán egyszer van csak olyan alkalom, hogy ezt a létfontosságú témát közösen megbeszéljük. A beszámolóban a történeti áttekintés után külön értékelem a szerzeményezés fejlődését, végül pedig elvi szempontú javaslatokat szeretnék tenni a további fejlesztéshez.

A gyarapodás történetéhez tartozik, hogy 1949-re a múzeum gyűjteménye a 9600-as leltári tételig jutott el. Ez a most már réginek mondható gyűjtemény az eredeti Hopp anyag mintegy négyezer darabjából, a Szépművészeti Múzeumból átkerült, szintén többezret kitevő, Vay Péter féle keletázsiai anyagból, más múzeumi áttétekből és ajándékokból állt össze.

1974 végére a műtárgyak száma mintegy húszezerre emelkedett. A nagy különbség azonban mégsem az itt, hogy harminc év alatt számszerint megduplázódott a műtárgyanyag, hanem az, hogy az 1950-es évek elejétől kezdve rendszeres műtárgyvásárlási keret állt a múzeum rendelkezésére. Mai szemmel nehéz ugyan megérteni, hogy miként gyarapodhatott addig a múzeum, de a múzeum alapításától, 1919-től kezdve 1949-ig a múzeumnak nem volt rendszeres műtárgyvásárlási alapja. Felvinczi Takáts Zoltán professzor, a múzeum alapító igazgatója kevés kivétellel áttétekkel és ajándékokkal tudta gyarapítani főleg a múzeumot. Emellett az eredeti gyűjtemény nem múzeumi jellegű tárgyainak selejtezésével és aukciókra való bocsájtásával szerzett bevétellel külföldön vásárolt hézagpótló jellegű tárgyakat.

A múzeumi gyarapítás céltudatos és tervszerű módja a vétel, ami a lehetőségek keresésén, a műtárgypiac állandó figyelemmel követésén alapszik. Az állami keretből való vásárlás 1950-ben indult meg rendszeresen, mintegy évi 8-10 ezer forinttal. Az 1950-es évek közepén ez az összeg évi 30 000 forint körül mozgott, és az ötvenes évek végére már évi 45-50 000 forint körül rögződött. A műtárgyak piaci ára persze sokat emelkedett ezalatt, amivel a műtárgyvásárlási keret nem is tudott lépést tartani.

A céltudatos gyarapítás elsősorban vásárlás útján történhetett, mert az ajándékok és az áttétek esetében alig volt szelektálási lehetőség. Természetesen a vásárlásoknál is kötve vagyunk a felmerülő esélyekhez, a piac adottságaihoz, de itt mégis sokkal több a választási lehetőség. A felszabadulás utáni években műtárgypiac alig volt és ennek megfelelően nagyon alacsony árakon vásárolhatott a múzeum: egy-egy Hokusai vagy Hiroshige metszet, vagy indiai miniatúra ára 200 Ft, elefántcsont netsuke ára 150–300 Ft körül volt akkor. A mai árak ezeknek általában a tízszeresei körülbelül, de például az elefántcsontfaragások esetében húszszorosak is lehetnek.

A legtöbb műtárgyat – kerámiát, bronzokat, festményeket például – általában 1500-2000 Ft körüli áron vásároltuk; a három-négyezer forintnál drágább tárgyak száma aránylag csekély volt, és ezek kiemelkedő festmények és szobrok főleg.

Megemlíthetek néhány kiugró árú műtárgyat: 1957-ben egy Hsü Pei-hung festményt 4000 Ft-ért, XVI. századi japán festményt 5000 Ft-ért, 1959-ben egy XVII. századi japán buddhista szobrot 10 000 Ft-ért vásároltunk. Forintban legdrágább műtárgyaink közé tartozik még egy XVIII. századi kínai zománcos ellenzőkép (17 000 Ft, 1959), kínai selyemszőnyeg a XVIII-XIX. század fordulójáról (16 000 Ft, 1965), a kiállításunkon most is szereplő, VIII. századi japán lakkszobor (12 000 Ft, 1962), két és félezer éves kínai jade-faragvány (6000 Ft, 1961), aranylemezes borítású indonéziai kris (7500 Ft), török ezüstkehely (7000 Ft), és a jelenleg legdrágább árú, mongóliai Yama bronzszobor (32 000 Ft, 1974).

Egészében véve nagyon olcsón vásároltunk. Elég ehhez annyi, hogy az utóbbi mongóliai szobrocskához stílusban, korban és kvalitásban hasonló darabot 16–20 000 dollárért láttam külföldi katalógusban, a VIII. századi japán buddhista szobor pedig olyan műtárgytípus, amely egyszerűen elérhetetlen mind a nyugati, mind a japáni műtárgypiacon, ára így szinte nincs.

A Minisztérium külön támogatásával vásárolhattunk 1955-ben hat modern indiai festményt (3800 rúpia értékben), majd a hatvanas években sok műtárgyat a Fehér anyagból.

A következő szerzeményezési kategória az ajándék. Ezt célszerű két csoportra bontani: az egyéni ajándékokra és a nemzetközi, vagyis a baráti keleti országokból kapott csere-ajándékokra, mert az utóbbiak esetében Magyarország valamilyen formában – hasonló kulturális-művészeti ajándékokkal, műszaki, egészségügyi vagy más segítséggel – viszonozta ezeket, illetve már ilyen csereként érkeztek.

Az ilyen csereajándékok közül elsőként a Kínai Népköztársaság két nagy modern iparművészeti ajándékát kell kiemelni: 1955-ben a Budapesten majd Csehszlovákiában kiállított anyag felét, mintegy 700 tárgyat ajándékoztak, melyek a kínai iparművészet minden ágát képviselik, nagy választékban. 1961-ben újabb nagy, több mint 300 tételes modern iparművészeti kollekciót ajándékoztak. Mindkét anyagot jól tudtuk hasznosítani kiállításainkhoz. De többször kaptunk még Kínából forradalmi fametszetekből és papírkivágásokból álló nagy sorozatokat is.

A Koreai Nép Demokratikus Köztársaságból 1958-ban kaptunk több mint száz tételből álló gyűjteményt, amely modern iparművészet mellett néhány régebbi, XVIII–XIX. századi tárgyat is tartalmazott.

Vietnamból 1961-ben kaptunk 48 műtárgyat. Értéküket növeli, hogy sok XII-XIII. századi kerámia és régészeti lelet is van köztük. Ennek magyarázata az, hogy e tárgyakat Horváth Tibor személyesen válogatta a hanoi Történeti Múzeum nagy gyűjteményéből. Kaptunk ezenkívül többször még vietnami gipszmásolatokat és fametszeteket is.

1965-ben a Magyar-Szovjet Baráti Társaságon át érkezett 35 db, Szovjet Üzbégisztánból való modern textil.

Tibetből a Járműfejlesztési Intézeten át kaptunk néhány új ötvös- és textilmunkát, szőnyegeket.

Indiából többször kaptunk kisebb számú, de régi műtárgyat, pl. miniatúrát is tartalmazó ajándékot. Modern grafika, olajfestmény és textil kép szerepelt itt még.

1969 évi jubileumunkra Mongóliából kaptunk egy modern festményt.

Saját magunk által szervezett csere keretében érkezett a jelenlegi kiállításunkon látható, művészi kivitelű, teljes felszerelésű japán menyasszonyi viselet, melyért magyar népviseleteket küldtünk cserébe.

Az egyéni ajándékozók esetében két nagyobb gyűjteményt emelhetünk ki: dr. Fettick Ottó állatorvos és műgyűjtő anyaga, melyet több tételben, részben az Iparművészeti Múzeumon át kapott meg a múzeum, számra is jelentős. Zömmel Meiji-kori, vagyis a századforduló körüli japán porcelánok, lakkok és kínai iparművészeti tárgyak szerepelnek benne. Kvalitása igen jó. Jellemző, hogy az 1911. évi budapesti japán kiállításon is Fettick Ottó vette a legtöbb japán tárgyat, amely így mind a múzeumba került.

Mintegy száz tárgyat tartalmaz dr. Bozóky György hajóorvos távolkeleti hagyatéka, melynek kvalitása nem egyenletes, de több fontos kínai műtárgy is volt benne.

Sok tárgyat adott a múzeumnak Felvinczi Takáts Zoltán, aki távolkeleti útján zsebpénzén vásárolhatta, vagy ajándékba kapta ezeket.

Múzeumi szempontból nagyértékű Horváth Tibor 1949 évi ajándéka, amely Szung- és Ming-kori kínai porcelánokból, négy-ötszáz éves kínai és japán festményekből és néhány régi koreai darabból állt. Ezeket a háború után Japánban rekedve, szinte éhezés közben gyűjtötte. Nagyrészük azóta többször is szerepelt kiállításainkon.

Meg kell itt említeni Indiában elhúnyt kolléganőnk, Tóth Edit hagyatékát, melyben indiai miniatúrák és textilek szerepeltek.

De ajándékozott műtárgyakat még a múzeum több régi és jelenleg is itt működő munkatársa is.

Az egyéni ajándékozók közül Kádár János elvtárs egy szép teljes mongol viseletet és egy koreai selyemhímzést ajándékozott.

Ligeti Lajos orientalista professzor tibeti és mongol területről való metszeteket, újabban pedig egy szép mongóliai régészeti leletet, egy mintegy háromezer éves bronz kést ajándékozott.

Több alkalommal ajándékozott kitűnő műtárgyakat a Londonban élő dr. Unger Ödön: XII – XIII. századi iráni vázát, szultánabadi szeldzsuk csészét, XI. századi Fatimida, lüszteres tálat Egyiptomból, régi indiai Koránt és az elmúlt évben egy remek régi indiai miniatúrát.

Dr. Fehérvári Géza egy IX. századi egyiptomi polychrom lüszteres tálat ajándékozott Felvinczi Takáts Zoltán emlékére, tavaly pedig iráni ásatásokból származó tanulmányi jellegű kerámiát.

Csók István halála után kaptuk meg lányától a festő keleti műtárgyait: szép kínai bútorokat és néhány fémtárgyat, melyeket Párizsban vásárolt.

A sok újszerzemény között megemlítek néhány olyan műtárgyat, amelynek igen érdekes története van: a VIII. századi japán lakkszobor például egy félig amerikai, félig magyar házaspártól került a Szépművészeti Múzeumba, majd onnan hozzánk áttétbe, és később fizettük ki a vételárat az USA-ban élő örökösnek, átutalással. Egy másik kitűnő japán szobrunk, egy XIII – XIV. századi bodhiszattva szobor is Amerikából került Budapestre.

Egy remek XIV. századi iráni, tausirozott fémtálat vettünk az Acsády-család egy tagjától, a tálat a hagyomány szerint a pápai várkapitány kapta ajándékba az esztergomi pasától.

Csehszlovákiából került át egy Csi Paj-si festmény, amely a két háború között a bécsi Szecesszió kiállításán is szerepelt.

Egy félig haltestű, népies Visnu szobrocskát az eladók elmondása szerint Paksnál halásztak ki a Dunából.

Legérdekesebb talán egy VII-VIII. századi középázsiai falfestményünk története, mely a kínai turkesztáni Kyzyl-ből való. Ezt a német Turfánexpedíció hozta Európába a század elején. Három kisebb töredéket az expedíció vezetője, Albert von Le Coq, Magyarországra ajándékozott: egyet Felvinczi Takáts Zoltánnak, ez így rögtön a múzeumba került. A Zichy-család egy tagjának ajándékozta a második darabot. Ezt 1964-ben vásároltuk meg, 1800 forintért. Eladója a háború végén vette a debreceni piacon. A Teleki Pálnak ajándékozott harmadik kép még lappang.

Harmincéves gyarapodásunkból a számszerinti legnagyobb csoportot az áttétek képviselik. Az Iparművészeti Múzeumból több mint 1200, és a Néprajzi Múzeumból is több mint száz tárgy szerepel itt. Kisebb áttétek voltak a Történeti Múzeumtól és egyéb helyekről. A dolgok rendje szerint e legnagyobb számú csoportban, vagyis az áttétek között, a legnagyobb az anyag egyenetlensége; igen kevés kiemelkedő múzeumi értékű tárgy szerepel itt. Az Iparművészeti Múzeumból például technikai szempontból érdekes a Wartha Vince féle távolkeleti kerámiagyűjtemény, de szerepel többszáz XIX. század végi – XX. század eleji kommersz kínai és japán kerámia és porcelán. Jellemző, hogy az utóbbiakból csak egy-két kiállításon szerepelt néhány darab mutatóba. Még rosszabb az eset az 1950-es évek elején a Csepeli Csőgyárból, a MÉH-től és a Metallochémiától bekerült, és közelkeleti fémhulladékokból való sokszáz tárggyal, melyek között alig van használható múzeumi darab; a többi csak tehertételt jelent.

ÉRTÉKELÉS

E rövid áttekintés után értékelni is kell harmincéves gyarapodásunkat.

Számban és értékben is leginkább gazdagodott a kínai gyűjteményünk: a modern iparművészeti kollekciók mellett számos műfajban kiváló régi műtárgyakkal is gyarapodtunk. Ilyen pl. a Han kori bronz tükrök csoportja és a Shang-Yin kortól a Ch’ing korig terjedő (szintén Iván-féle) jade faragvány gyűjtemény, amely Hopp Ferenc újabbkori jade és féldrágakő gyűjteményét egészíti ki nagyszerűen. Sok típussal tudtuk kiegészíteni a kínai kerámia és porcelán gyűjteményt is: kétezer éves mázas kerámia ládikóval, Szung kori szeladonokkal és több, ritka típusú mázas porcelánnal (szamármáj-mázas, powder-blue stb). De jól gyarapodott a kínai textilgyűjtemény is. Egészében véve a kínai gyűjtemény egyenletesen fejlődött, és így összes gyűjteményeink közül leginkább alkalmas történeti szempontú kiállítás rendezésére. Ennek fő oka, hogy a régi magángyűjtemények mellett a Kínában járt vagy ott dolgozó magyaroktól is sok jó tárgyat tudtunk venni.

A számban következő legnagyobb gyarapodás a közelkeleti és kisebb gyűjteményeknél tapasztalható; a közelkeleti anyagnál szereplő nagy szám azonban teljesen félrevezető itt, mert 90%-ban kiállításra vagy publikálásra nem alkalmas, gyenge, XX. század eleji anyagot, az említett fémeket tartalmazza. Az iszlám művészet köréből az eddig említett kiemelkedő értékek mellett megemlítjük még a IV. Murád tughrájával ellátott török ezüst kelyhet a XVII. századból, a kínai kék-fehér porcelánok másolataként készült iráni tálat, egy XVI. századi egyiptomi vörösréz ételtartót Muhammed ibn al Hadzs nevével, melyet a Markó utcai bíróságtól hoztam el, és néhány ékszert és fémmunkát.

A koreai gyűjtemény az említett ajándék mellett néhány szép vétellel bővült. Egy XII-XIV. századi bronz füstölő állatalakos fedele az egész keletázsiai bronzplasztika kiemelkedő példája. A III. anaki sír falfestményeinek eredeti méretű másolataiból külön kiállítást tudtunk rendezni.

Teljesen új kisgyűjteményünk alakult az utóbbi 15 évben mongóliai tárgyakból. Mivel magyar geológusok és más szakemberek dolgoznak ott, a gyűjtés és a kínálat folyamatos volt, így a kvalitás és az ikonográfia terén is módunk volt a válogatásra. A buddhista kisplasztika, templomi zászlóképek és a népművészet köréből így már több mint 100 jó tárgy gyűlt össze. Itt még azt is megtehettem, hogy tanácsot adtam, hogy milyen tárgyfajtákat keressenek.

A Szovjetunió kaukázusi és középázsiai köztársaságaiból csak elvétve tudtunk beszerezni néhány kisebb tárgyat.

Közepesen fejlődött a japán gyűjtemény. A számok itt is csalókák, mert az új anyag zöme az átadott XIX-XX. századi export porcelánokból áll, amelyeknek múzeumi értéke csekély. Az említett kiemelkedő szerzemények mellett fametszetek szerepelnek nagyobb számmal. Sajnos, a színes metszetek állapota itt nem mindig kielégítő.

Az indiai, hátsó-indiai, indonéziai és tibeti-nepáli gyűjtemény gyarapodása mennyiségben a japánhoz áll legközelebb. Itt egyenletesebb az újszerzemények kvalitása annyiban, hogy kevesebb a gyenge darab, de kevesebb a kiemelkedő is, mint a kínai gyűjteményben. Az indiai anyagból néhány miniatúra mellett a fegyverek, textilek és a modern festmények említhetők meg. Indonéziából jelentős a wayang-bábú gyűjtemény, néhány vászonfestmény, a textilek, maszkok, egy illusztrált wayang könyv és az aranyboritásos kris tőr. Tibetből és Nepálból néhány buddhista plasztika és egy ezüst vajlámpás jelentős még.

A vietnami anyagban az említetteken kívül kiemelkedő egy mázas khiméra figura, és örvendetes a néhány modern lakkfestmény beszerzése még.

A gyarapítás hiányairól és hibáiról szólva, elsőként talán azt említeném, hogy az 1950-es években erős volt a nagy számok vonzása, és sok olyan tárgy került be, amely nem múzeumi jellegű.

Felvinczi Takáts Zoltán professzor már a huszas években kialakította a múzeum fejlesztésének tudományos programját. Kimondta – és a selejtezés és vásárlás révén meg is valósította -, hogy a Keletázsiai Múzeum nem lehet kuriózumgyűjtemény. Festészeti tanulmányai és kitűnő kvalitásérzéke segítették a korszakokat, műfajokat képviselő, valóban hézagpótló tárgyak megszerzésében. Széleskörű ismereteivel még a mecénások ajándékainak a színvonalát is előnyösen befolyásolta, irányította.

Horváth Tibor széleskörű érdeklődése és tanulmányai alapján szívósan kereste a szerzeményezési lehetőségeket és jól kihasználta az 50-es, 60-as években adódó lehetőségeket a múzeum érdekében. A legtöbb kiemelkedő műtárgy felfedezése az ő érdeme volt ebben az időben.

A múzeumi etika és igény szempontjából a legfontosabb alapelv a szerzeményezéshez, hogy a műtárgy eredeti legyen, és méltón képviselje kora és műfaja színvonalát.

Az eredetiség és a minőség kérdése egyszerűen belső igény és becsület dolga a múzeumokban. A látogatót nem csaphatjuk be hamisítványokkal, másolatokkal és kommersz tárgyakkal, mondván, hogy úgysem ért rajtunk kívül más a keleti anyaghoz. Nyilvánvaló, hogy ez több szempontból is téves lenne. 1975-ben nem szabad múltszázadi szellemben, polgári kuriózumgyűjteményként exponálni Ázsia művészetét. Az is hibás feltevés, hogy a látogatók nem értenek az anyaghoz. Meglepően sokan rendelkeznek egyes keleti művészetek terén ismeretekkel, még a fiatalok körében is. Az sem felejthető el, hogy soha annyi magyar nem járt még a Keleten, mint az elmúlt 25 évben. De akinek semmi ilyen ismerete nincs, annak is lehet fejlett esztétikai érzéke, finom, művészi megérzése. Az ilyen látogató csalódással vagy a bizonytalanság érzésével fog elmenni a gyenge műtárgyak mellett.

Nem szabad Kelet művészetét múltszázadi módon exotikumként gyűjteni és exponálni. Megemlítem, hogy miféle bazáráruknak a múzeumba való kerülését sikerült elkerülni többek között: kínai whisky-s üveg sárkányalakú fém borítással; Fiumében horgonyzó hajókból a 20. század elején turistáknak árult kínai és japán selyemképek, tusképek, lakktárgyak és giccses export porcelánok garmadája; indiai bazáráruk; kairói és damaszkuszi műkereskedők hamisítványai a földben áztatva antikizált textilektől a modern iszlám fémművességig; perzsa miniatúrák recens másolatai; távolkeleti kommersz exportbútorok.

Különösképpen nem szabad alábecsülni a kínaiak ügyességét a hamisításban, ami ókori bronzoktól kezdve, a Han és T’ang kori sírfigurákon át a tusfestményekig és a Ming kori porcelánokig az egész iparművészetüket átfogja. A japánokat pedig az 1868 után meginduló nyugatosodás és a műtárgykereső túristák áradata vitte a hamisítás felé. Leghíresebb kerámikusuk, a 17. század végén működő Ogata Kenzan művei oly keresettek voltak, hogy becslések szerint minden ezer ilyen jelzésű kerámia közül 3–4 lehet valódi.

De nemcsak a másolatoktól és hamisítványoktól kell óvakodni, hanem a gyenge, nem kifejező műtárgyaktól is. Példa erre a kínai és japán tusfestmények miriádja. A feudális Kínában az írástudók közül talán minden tizedik vagy huszadik ember festett képeket barátainak vagy a saját örömére. Mindenkinek a képzeletére bízom azt, hogy e sok millió képből mennyi lehet a művészettörténeti és múzeumi értékű kép. De emellett még a legkiválóbb mesterek, például Csi Paj-si képei sem lehetnek mind remekművek.

A másolatok, hamisítványok és gyenge műtárgyak gyűjtése anyagi szempontból sem célszerű. Még a két háború között fejtette ki valahol a Szépművészeti Múzeum egyik igazgatója, hogy mivel kis ország vagyunk, nekünk tízszeresen meg kell gondolni, hogy milyen műtárgyra költjük a pénzt. De a külföldi aukciós katalógusokból is jól értékelhetjük az értékbeli különbségeket: egy-egy különösen ritka Ming kori kék-fehér porcelán ára már a félmillió forintot is meghaladja, míg a szintén eredeti, de szokványos darabok ára ennek tizede-huszada csak.

A műtárgyvásárlásoknál mindig igyekeztünk a legnagyobb óvatossággal eljárni, de biztosan így is becsúszott néhány tévedés, amit majd az utókor fog tisztázni.

Minden múzeumnak kötelessége a hamisítványok feltárása, kiküszöbölése. A legjobb példa talán erre a Metropolitan Múzeum híres antik bronzszobrának az esete. Kínai viszonylatban jó példa a buddhista votív sztélék hamisítása, illetve ezek feltárása, bevétele több európai múzeumba.

A gyarapításhoz visszatérve: az áttéteknél és ajándékoknál többnyire nem volt mód a válogatásra, így ezeknek a minősége sokkal gyengébb, mint a többi tárgyé. Sok olyan darab szerepel itt, amely eredeti ugyan, de a múzeumi értéke csekély (századforduló körüli japán ipari porcelánok, iszlám fémtárgyak stb).

Az értékelés befejezéséhez nem szabad elhallgatni az ázsiai művészet magyarországi gyűjtésében meglevő elvi ellentmondásokat és gyakorlati hiányosságokat sem.

Az egyik ilyen kérdés az, hogy a keleti művészet gyűjtése, kutatása elvileg a Keletázsiai Múzeum feladata ugyan, de az anyagnak az összpontosítása, ami már a huszas években megindult, máig sem lett befejezve. Csak utalok itt arra, hogy sok feltáratlan keleti anyag van még az Iparművészeti Múzeumban. Azután például török művészetet gyűjt rajtunk kívül a Nemzeti Múzeum és néhány vidéki múzeum is.

De ide tartozik az is, hogy az ázsiai népek megnövekedett történelmi jelentőségének megfelelően több gondot is lehetne fordítani az Ázsia művészetével foglalkozó egyetlen múzeumra. Annak ellenére, hogy szinte a fél világ művészete tartozik hozzánk, végső fokon az Iparművészeti Múzeum egyik osztályát képezzük és így a műtárgyvásárlási keretből egyötöd, vagy hetedrész esik a múzeumra, de a restaurálásból és fotózásból még annyi sem.

Kevésbé ismert, hogy még egy sokrétű, többezer darabos ázsiai gyűjtemény van a budapesti múzeumokban amely sok művészeti anyagot is tartalmaz, mégpedig a Néprajzi Múzeumban. Ehhez a gyűjteményhez azonban évek óta nem sikerült orientalista múzeológust beállítani. Igy adódhatott elő az, hogy az elmúlt években a múzeum távolkeleti, japán anyagot cserélt nyugati múzeumokkal, és műkereskedőkkel, középamerikai anyagért. Mint meghívott szakértő és becsűs csak annyit tehettem, hogy a legjobb darabok itthon tartását javasoltam. Azt csak helyeselni lehet, hogy amerikai gyűjteményüket fejlesztik, de azt nem, hogy meglevő ázsiai műtárgyaikat adják ezért, amelyekre nálunk is szükség lehetne. Nem is szólva arról, hogy a Néprajzi Múzeumnak Ázsia néprajzával is foglalkoznia kellene.

Nem gondolunk arra, hogy minden, a múzeumon kívüli ázsiai anyagot át kellene vennünk – ez a helyhiány és a művészeti profil miatt sem lenne célszerű -, de a Néprajzi Múzeum nagy ázsiai gyűjteményének fejlesztésével érdemes lenne foglalkozni.

A külső és anyagi feltételek mellett a szerzeményezés kulcskérdése a múzeológus személye, vagyis szaktudása, esztétikai érzéke, ítélőképessége és igénye. A legtöbb komoly múzeumi gyűjtemény ennek alapján jött létre az egész világon. Ezt a tényt az Unesco múzeumi kézikönyvében igy fogalmazták meg 1960-ban*: „At rock bottom, the spiritual power and the active performance of every museum depends on the curator”. (Minden múzeum szellemi ereje és aktív működése alapjaiban a múzeológustól függ). Egy másik megfogalmazás szerint: „Egy múzeum sikerét vagy sikertelenségét okozó összes tényező közül a múzeológus személye a legfontosabb. Egy jó múzeológus alatt nem lehet teljesen rossz egy múzeum és egy rossz múzeológus alatt nem lehet teljesen jó. Minden a múzeológus helyes megválasztásán múlik”.

Továbbá: „Néhányan a nagyság, a gyűjtés köre és az események száma után ítélnek meg egy múzeumot, de mindezen kérdésekben a minőség ugyanannyit számít, mint a nagyság és a menynyiség; a minőség színvonalát pedig a múzeológus szabja meg.”

„A múzeológusokat nem lehet eléggé buzdítani arra, hogy minél többet utazzanak külföldre látni, tanulni és eszméket cserélni”.

A szerzeményezésről pedig: „A mai múzeum nem egy passzív befogadó szerv az anyag számára. Minden múzeum kötelessége, hogy a lehető legteljesebb és legjobb képet adja a választott témájáról. Ezért állandóan kutatni kell jó anyag és gyűjtemények után”.

A szerzeményezéssel kapcsolatban a következő javaslatokat szeretném tenni:

  1. A szerzeményezésnél a tudományos szempontoknak erősebbnek kell lenni és a mércét magasabbra, nem pedig alacsonyabbra kell tenni.
  2. Az új műtárgyakat beszéljük meg közösen a múzeumban, hogy ne csak a műtárgyvásárlási értekezleten résztvevő kollégák lássák azokat és ők is csak rövid időre. A megbeszélés talán úgy lenne a leghasznosabb, ha előbb valaki rövid tudományos meghatározással ismertetné a tárgyat. Ilyen megbeszélések során az osztályukon kívüli műfajokról is tájékozódhatnának a kollégák.
  3. Az összefüggések kutatása és ismerete rendkívül fontos. A Keletázsiai Múzeumban például a japán lakkok vagy porcelánok kutatásához nélkülözhetetlen a kínai előképek ismerete; a kínai fémművességhez jó tudni a belsőázsiai nomádok állatstílusáról és a perzsa ezüstökről; az indiai művészetnél az ókori kapcsolatokon túl fontos Közép-Ázsia régészete, vagy a miniatúrákhoz az iráni festészet; az arab országok, az iszlám művészetének kutatásához pedig hasznos a római, az ókeresztény, bizánci vagy iráni és közép-ázsiai előzmények ismerete.
  4. Gyűjteményünk fejlesztéséhez rendszeresen fel kell tárni annak hiányosságait. A kínai kerámia történetének illusztrálásához például nagyon hiányzik egy neolitikus kori festett urna, a bronzkorhoz pedig nagyon elkelne egy egy Shang-Yin és Cheu-kori szertartási edény.
  5. Gyűjteményeink értékének növeléséhez folytatni kellene a selejtezést, mert a rossz, gyenge műtárgyak csak a raktári és adminisztrációs munkát növelik.
  6. Gyűjteményeink tervszerű fejlesztése az 1910-es évekből való műtárgyaknál sajnos gyakorlatilag megállt. Pedig többek között a modern indiai és japán művészet gyűjtése nagyon fontos és érdekes lenne. A modern fejlesztést célszerű lenne a saját magunk által kiválasztott műalkotások révén végezni. Ehhez megemlítem, hogy Kínából például remek modern iparművészeti gyűjteményt kaptunk, de 20. századi kínai tusfestményt nemigen; ennek sok kiváló képviselője így hiányzik a múzeumból, hozzátehetjük, hogy sajnos, talán örökre is.
  7. A technikai fejlődés adta lehetőségeket fel kellene használni a műtárgyakkal való munkában. A thermolumineszcencia vizsgálattal például külföldön biztosan meg tudják már állapítani, hogy egy-egy Han kori, vagy T’ang kori jellegű sírszobor eredeti munka-e, vagy múlt századi hamisítvány.
  8. A gyarapításhoz ki kellene használni a csere terén felmerülő lehetőségeket: Japánnal például modern fametszetek, grafika és iparművészeti anyag, Indiával kerámia, középkori anyag és modern művészet, Iránnal régészeti anyag és más műtárgyak cseréjére lenne lehetőség.

Befejezésül javaslom, hogy a múzeumi gyarapítás kérdéseiről két-három évenként tartsunk megbeszélést.

* The organization of museums. Paris, 1960. p. 52.