A Meiji-kori japán művészet 1972.

A Meidzsi-kori japán művészet (1868-1912) kiállítása a Kína Múzeumban

Az Edo-kori, majd a 17. század előtti japán művészet bemutatása után a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum legújabb kiállítása a mozgalmas japáni századvég művészetéről nyújt áttekintést. A múzeum kiállítása időszerű és élenjáró e korszak művészetének visszatekintő feltárásában, hiszen annak értékelése és bemutatása mostanában vált időszerűvé. Jó példája ennek az 1958-ban, a Meidzsi centenárium sorozatában e korszak képző- és iparművészetéröl a legjobb japán művészettörténészek tollából megjelent első összefoglaló történeti értékelés, a haifai múzeumban 1969-ben rendezett Meidzsi művészeti kiállítás, vagy a kor ismert fametszőjének, Yositosinak a műveiből a kölni Kelet-ázsiai Múzeumban 1971-ben rendezett kiállítás.

A japán császári család hatalmának 1868. évi restaurációjával kezdődő forradalmi változások közül csak a legfontosabbakat említhetjük meg itt: ilyenek a feudalizmus bukása, a kapitalizmus gyors fejlődése, két és fél évszázados majdnem teljes elzárkózás után a kikötök megnyitása a nemzetközi kereskedelem számára, a nyugati tudomány és ipar eredményeinek megismerése és gyors átvétele, az első alkotmány, vasút, nemzeti bank és a szervezett oktatás létrehozása. Ezek voltak a modem Japán fejlődésének alapjai.

Mindezek az események és főleg a nyugati kultúra és művészet megismerése forradalmi változásokat keltettek a kor művészetében. Teljesen új jelenség volt a művészetek állami adminisztrálása és propagálása, a kiállítások rendezése, művészeti akadémiák, szövetségek alakítása, sőt a képző- és iparművészetek japán nevének megalkotása is. A nyugati hatások a meghívott olasz művésztanárok, főleg Fontanesi és Ragusa működése, majd később az európai tanulmányutakról visszatért fiatal japán művészek révén terjedtek el. A japánok megismerkedtek a nyugati perspektívával, anatómiával, művészeti technikákkal és stílusokkal; hamarosan meghonosodott az olajfestészet. A művészeti életben fontos év volt 1889: ekkor alapították a tókyói Művészeti Akadémiát, a Császári Múzeumot és megjelent az első művészeti lap, a Kokka. 1890-ben mutatták be először Japánban Rousseau és Degas festményeit. Nem sokkal a nyugati minták átvétele és elterjedése után mozgalom indult a japán művészeti hagyományok felfedezésére és megmentésére. Ebben nagy szerepe volt az amerikai E. F. Fenollosa munkásságának. A korszak közepén a különféle irányzatú festőiskolák ádáz harcban álltak egymással, miközben a hagyományos iskolák erősen háttérbe szorultak, és egyre inkább a nemzeti irányzatú modern törekvések kerültek előtérbe. A szobrászatban a már korábban hanyatló shintó és buddhista szobrászat térvesztése mellett a nyugati jellegű nagy bronzszobroknak a közutakon és tereken való felállítása indult meg, majd a 20. század elején Rodin hatása vált érezhetővé. Itt is történtek azonban kísérletek a japán hagyományok modern szellemben való felélesztésére. Az iparművészet általában konzervatívabb maradt, mint a képzőművészetek, mégis radikális változások mentek végbe: a mesterek korábbi munkaadóik – a daimyók és szamurájok – elvesztésével egyre inkább a nyugati utazók, gyűjtők és a külföldön rendezett kiállítások részére, vagy pedig egyenesen az állam által támogatott művészeti exportra kezdtek dolgozni.

Ha ezután feltesszük a kérdést, hogy mennyiben képes a kiállítás a változásokkal teli Meidzsi-kor művészetét érzékeltetni, úgy azt kell mondanunk, hogy a kiállítás áttekintést nyújt több művészeti ág hagyományos és új irányzatairól is. A bemutatott anyag összességében és sok részletében elképzelhetetlen lett volna a korszak elején bekövetkezett forradalmi változások nélkül. Gondolok itt elsősorban a hagyományokkal való szakításra, a nyugati ideálok átvételére (például a bronzplasztikánál) és a nyugati gyűjtök ízlése szerint készült modem elefántcsont plasztikára és iparművészeti alkotásokra.

Az anyag hiánya miatt nem szerepel viszont olajfestmény. Sajnálatos egyébként, hogy Vay Péter és Hopp Ferenc századforduló körüli gyűjtése óta semmi mód nincs arra, hogy a múzeum a modern japán művészet alkotásait gyűjtse, amikor köztudott, hogy a japán képző- és iparművészet milyen élenjáró szerepet tölt be Keleten a modern művészetben. Ezt a negatívumot pótolja bizonyos fokig, hogy a hagyományos technikájú tekercsképek – színezett tusfestmények – némelyike új irányzatot képvisel a japán történelemhez és az ősi eredetmondákhoz való visszanyúlásával: ilyen például az egyébként fametszőművészként is jólismert kyótoi Kobayasi Kiyocsika (1847-1915) ,,Kuni no Toko-tacsi no Mikoto”-t, a három legendás ősisten egyikét ábrázoló mithológikus képe, vagy Hirai Baiszennek (sz. 1888) a 12. századi nagy japán klánháborúk vesztesének, a Heike (Taira) családnak a bukását megelevenítő több méter hosszú horizontális tekercsképe. Utóbbi mellett újabb ajándékozás révén a képhez készült két eredeti vázlatot is bemutathatjuk. E két festmény már a Meidzsi-kor első harmadának a Nyugatutánzó festészetével való szembeállásként, a japán nemzeti hagyományok új stílusban való felelevenítéseként születhetett meg. De a 8. század elején épült Hóryúdzsi kolostor egyik buddhista falfestményéhez nyúlt vissza a nagyméretű, festett fa dombormű ismeretlen művésze is.

Az 1900. évi párizsi világkiállításon ezüstérmet nyert nagyméretű, dekoratív hatású „Páva” című festmény alkotója a tókyói Araki Kampo (1831-1915), aki bár a hagyományos stílusú festészetet követte, maga is tanulmányozta a nyugati módszereket. A több évszázados múltú Kanó iskola modern irányzatát képviseli Kanó Anszen (1808-1892) ,,Fiúk ünnepe” című tekercsképe.

Az iparművészeti anyagban zömmel a porcelán és kerámia dominál. Az anyag jól illusztrálja a régi központok -Arita, Szacuma, Kutani -jórészt exportra szánt modern készítményeit, az egyéni stílusú kézműves kerámiaközpontok -Kyóto, Kanazawa, Makuzu -munkáit, valamint a modern ipari módszerekkel a nyugati kereslet kielégítésére gyártott teás-és evőkészleteket.

A nemesfém készítmények között szerepel több aranyberakásos vastányér és egy fiókos szekrényke. E rendkívül finom díszítésű tárgyak készítője a 19. század végén Kyótoban működő Komai mester, akinek munkái nagyon keresettek ma a nyugati műtárgypiacon.

A fa és elefántcsont faragványok között buddhista istenségek alakjai mellett teljesen új felfogású kisplasztikákat találunk, mint például Okada finom faragású elefántcsont medvefiguráját és Yonehara Unkainak az 1900. évi párizsi kiállításon bronzérmet nyert fafaragványát, egy kalapjában madárfiókákat tartó kisfiú szobrocskáját.

A textilek egy kivétellel az l873. évi bécsi világkiállításon szerepelt japán anyagból valók és az akkor újonnan alakult Iparművészeti Múzeum vásárlásai révén kerültek sok más tárggyal együtt Magyarországra. E selyembrokátokon a kínai selyemszövés hatása alól egyre inkább felszabaduló modern japán stílusú díszítést találunk, de a mintákon európai hatások is érezhetők már.

A lakkművesség úgy a díszítés, mint a technikák terén konzervatívabb maradt a Meidzsi-korban az iparművészet többi ágánál, és ezt a kiállított lakktárgyak is jól illusztrálják. Néhány kiemelkedő mester művei mellett újabb színárnyalatok alkalmazása jelentett gazdagodást az egyre inkább exportra készített nagyszámú lakktárgy között.

A múzeum másik kiállításán egyidejűleg szereplő kínai rekeszzománcokkal összevetve érdekes összehasonlításra adnak lehetőséget a japán rekeszzománc vázák, melyek így a japán és a kínai ízlés különbségeit érzékeltetik. Míg a kínai rekeszzománcok uralkodó színe századokon át az égszínkék maradt, és a minta hátterét máig is a sűrű geometrikus vagy növényi motívumok alkotják, addig a kínai átvételekből kiinduló japán mesterek rövid idő alatt árnyaltabb színskálát fejlesztettek; a díszítésben képszerű hatásra törekedtek, és nemcsak a háttér alapmintáját mellőzték, hanem különféle technikai fogásokkal magukat a fém rekeszeket is eltüntették. Nyilván ezt értékelhette az 1900. évi párizsi világkiállítás zsűrije is, amikor a kiállításunkon szereplő egyik rekeszzománcos díszítésű vázát aranyéremmel jutalmazta.

A kardviselet megszűntével és a szamuráj osztály feloszlásával egyidőre munka nélkül maradt fémművesek új stílusú készítményeit képviselik a bronz vázák és dobozok. A bronz kisplasztikákon viszont már európai hatás érezhető.

A korszak művészetének áttekintését a régi japán fametszetművészet néhány késői példája, köztük a Hokuszai iskola tagjainak munkái és európai témájú, vagy európaiakat ábrázoló metszetek, valamint néhány fametszetes illusztrációjú könyv zárja le, melyeknek lapjai a korszak életét elevenítik meg.

A kiállítás anyagában a Vay Péter és Hopp Ferenc gyűjtemény darabjai mellett jelentős helyet kaptak Wartha Vince műegyetemi professzor gyűjteményének a japán kerámia technikákat érzékeltető darabjai és dr. Fettick Ottó 20. század eleji japán porcelánjai.

A kiállítás áttekintése után idézzük fel, hogy ez a korszak, amikor Japán megismerte a nyugati kultúrát és művészetet, egyben a japán művészet felfedezésének a kora volt a Nyugaton; ekkor szerepeltek először japán fametszetek az impresszionista festők -Manet és Van Gogh – festményein. Ez az időszak volt tehát a legjelentősebb a japán művészet és a nyugati művészet kölcsönös megismerésében.

Hoszei: Virágrendező leány glyciniával. Elefántcsont faragvány, I 900 körül