Japán és a világ legrégibb múzeuma, a narai Shosoin. 1971.

Japán és a világ legrégibb múzeuma, a narai Shosoin

A narai Tódaidzsi kolostor parkjában álló Sószóin nemcsak a Távol-Keleten, hanem az egész világon páratlan kincstár. Egy 8. század közepéről való faépületben őrizték meg itt napjainkig a hatalmas narai bronz Buddha szobor felállítását szorgalmazó Sómu császár személyes használati tárgyaiból és a szobor 752. évi felavatására hozott ajándékokból álló többezernyi tárgyat. Az évszázadok viharait csodával határos módon szinte hiány nélkül átvészelt gyűjtemény nemcsak a korai japán művészet emlékeit őrizte meg, hanem a 8. századi ázsiai művészet panorámáját is bemutatja. Jelentőségének érzékeltetéséhez azt kellene elképzelnünk, mintha európai viszonylatban Nagy Károly palotájának és kincstárának tárgyai maradtak volna fenn napjainkig nemcsak a frank, hanem a késő római, longobard, gall és arab egyházi és világi művészet emlékeivel együtt. Ez a párhuzamvonás bizonyos fokig történelmileg is indokolt, mert a feudális harcok és a papság nagy szerepe mindkét helyen jellemző volt ekkor.

A Sószóin létrejötte szorosan összefügg a buddhizmus Kelet felé való terjedésével és a 747-751 között épült Tódaidzsi kolostorral. Bár Koreán keresztül Japán már a 6. század közepén megismerkedett a buddhizmussal, az csak a 8. század közepén lett a császári udvar vallásává. Nagy szerepe volt ebben a 735 körül Japánban pusztító himlőjárványnak, mely a császári család ragjait sem kímélte. A szörnyű helyzet megnövelte az udvarnál levő buddhisták befolyását, akik a járvány elleni védekezésül a buddhizmus teljes elfogadását javasolták. Az addig sintó-hitű Sómu császár, az iszei szentély napistennőjének engedélyét kikérve, a buddhizmus egyik legnagyobb terjesztője lett Japán történelmében. Templomok, kolostorok, pagodák építése mellett elrendelte a több mint 16 méter magas narai bronz Buddha szobor felállítását is. A 752. május 26-án tartott „szemfelnyitó ünnep” a korabeli Ázsia egyik legfényesebb ünnepe volt; több mint tízezer szerzetes, köztük indiai, kínai, közép-ázsiai és koreai vendégek vettek részt rajta. Az egyik forrás szerint maga a császár festette be illatos kínai tussal a szobor szemeit. Sómu császár egyébként 749-ben lemondott a trónról lánya részére és maga is buddhista szerzetes lett. 756. július 22-én, néhány héttel Sómu halála után, az özvegy Kómio a császár akaratának megfelelően annak összes személyi tulajdonát átadta a Nagy Buddhának, illetve a Tódaidzsi kolostornak. Az eredetileg raktárnak épült Sószóin Sómu halálának egyéves évfordulóján, 757-ben, máris jelentős anyaggal bővült: a megemlékezésre összegyűlt vendégek többszáz virágoskosarával, brokát és damaszt zászlókkal és más áldozati tárgyakkal.

A Sószóin anyaga azóta is szinte hiánytalanul maradt fenn. A 756. évi eredeti leltár jegyzeteiből ismert, hogy csak rendkívüli alkalmakkor vettek ki tárgyakat a gyűjteményből, de akkor is többnyire csak ideiglenesen. 950-ben viszont a Tódaidzsi kolostor saját kincstárát is áthelyezték a Sószóin középső részébe.

Említésre méltó magának az épületnek a szerkezete is: formája teljesen eltér a japán buddhista épületekétől és egy kínai épülettípust követ. A fagerendák különleges módon, az ún. azekura módon vannak összecsapolva. A padlózat negyven vastag cölöpön áll, több mint két és fél méter magasan. Az épületnek két szintje van, hossza

109 láb, szélessége 31 láb. Ablaka nincs az épületnek és az ajtókhoz csak a hozzátámasztott lépcsőkön lehet feljutni. Vitatott, hogy a középső rész eredetileg vagy később épült a déli és északi szárny közé. Az évszázadok során természetesen többször végeztek kisebb-nagyobb fenntartó javításokat az épületen.

A Sószóin a múlt század utolsó negyede óta a japán császári család ellenőrzése alatt áll és fennmaradásához kétségtelenül hozzájárult az, hogy csak császári engedéllyel lehetett felnyitni ajtaját. Ma is évente csak három hétre, a legszárazabb időszakban, október végén nyitják meg kapuit az őszi szellőztetés céljából. Az érdeklődők ekkor is csak két héten át, külön engedéllyel tekinthetik meg 2 gyűjteményt.

A Sószóin tehát eredetileg raktár volt és a neve maga is fő raktárépületet jelent. Régen minden kolostornak volt egy hasonló nevű, fallal körülvett kincstára, de ma már csak a narai Tódaidzsi kolostor kincstára viseli ezt a nevet. A Sószóin anyagának modern leltározása és feldolgozása még ma is tart. Az 1908. évi leltár 2794 tételt sorol fel benne, Ósima művében viszont 5645 tétel szerepel. Ez n eltérés a számlálás módjából adódik. A korábbi leltárakban ugyanis tételenként szerepelnek a tárgyak. Csak a textiltöredékek száma viszont 70,000 körül van, és több mint 60,000 színes gyöngyszem is van. A tudományos osztályozást 1883-ban kezdték meg. A rövid angol nyelvű katalógus 1932-ben jelent meg Harada tollából. A teljes japán katalógus készítése még folyamatban van, 1928-1955 között 18 kötetet adtak ki belőle. A kisebb időszaki kiállításokhoz rövid vezetőket adtak ki a bútorokról, szútrákról, hangszerekről, maszkokról stb.

A 27 osztályba sorolt tárgyak között mai felosztásunk szerint az iparművészeti és a buddhista rituális tárgyak szerepelnek a legnagyobb számban. Igen sok a használati tárgy és a viselet is. Elenyésző számú a képzőművészeti anyag, ami a gyűjtemény kialakulásának történetével magyarázható.

Az utóbbiakkal kezdve, a korai japán és kínai tusfestészet történetére nézve is jelentős az egyetlen itt fennmaradt tusfestmény. Ez egy középen összevarrt kenderszövetre festett tuskép, mely egy felhőn ülve az égben repülő bódhiszattvát ábrázol. Mivel a Nara korból alig maradt fenn néhány ábrázolás, e képnek páratlan jelentősége van a japáni festészet történetében. A közvetlen, szabad ecsetkezelés, a dinamikus ábrázolás, az arc kifejezése azt bizonyítja, hogy ekkor már ismert volt itt a Tang kori (618-906) Kína méltán legendás festészeti stílusa. Erre mutat egy szútra-másoló kifejező ábrázolása is, mely egy 745-ből keltezett papírdarabkán maradt fenn.

A korabeli ábrázolóművészetre utal még az eredeti százból megmaradt mintegy negyven ellenzőlap. Leghíresebb ezek közül a Tang kori kínai stílusú hatrészes ellenző, melynek lapjain egy-egy kínai szépség van ábrázolva, felváltva ülve és állva egy-egy fa alatt. Ezek a képek ma fakult tusrajzként hatnak, de a leírás szerint egykor színes madártollak díszítették a hölgyek ruháit. Eredetükre nézve megoszlanak a vélemények: kétségtelen, hogy a képtípus kínai jellegű, sőt a fa alatt álló nők ilyen ábrázolása korábbi közép-ázsiai falfestményekről is ismert. Az egyik ellenzőrészen viszont 752. évre vonatkozó japáni keltezés van és újabb elemzések szerint egyes ellenzőkön a díszítő madártollak japáni madarak tollaiból vannak. Fennmaradt egy elefántok alakjaival díszített nyomott és egy őzekkel díszített batikolt festésű ellenző is.

Ise Jingu shinto szentély

Perzsa mintájú vadászjelenetes selyembrokát

Batikolt festésű ellenzölap két őzzel

Öthúros biwa teknöchéj és gyöngyházberakásos díszítése

Festett tájkép a négyhúrú biwafedölapjáról

A festészet stílusára jó példa még egy négyhúros biwa (egy lantra emlékeztető hangszer) festett díszítése is: a fehér elefánt hátán ülő zenélő, szórakozó utasok mögött pompás tájkép bontakozik ki fenyőkkel és távoli hegyek felé repülő madárrajjal. Ismeretlen festőjének a szűk kis helyen is kitűnő kvalitású, részleteiben is finom, de mégis nagy távlatot felölelő képet sikerült alkotni. Érdekes, hogy ez a kép Kínán is túlmenő nyugati hatást mutat és a zenészek maguk is közép-ázsiai jellegűek. Egy másik biwa díszítésén teveháton ülő zenélő ember alakját látjuk, teknőchéj alapon gyöngyházberakással kivitelezve. Az eredet kérdését itt még az is bonyolítja, hogy az alak feletti pálmafa déli, trópusi területre utal. Feltételezik egyébként, hogy ez a hangszerfajta maga is közép-ázsiai eredetű.

Szobrok sajnos nem szerepelnek a Sószóinben. A 164 darab, rész-ben jelzett gigaku maszk viszont a plasztika remekműveihez sorol-ható. A színes festésű, rendkívül kifejező és realista maszkokat a közép-ázsiai eredetű, félig vallásos jellegű gigaku táncoknál használ-ták és biztosan japáni készítésűeknek tartják őket. A Tódaidzsi kolostorban 752. évben tartott nagy vallási ünnepen is maszkos táncokat adtak elő. Érdekes, hogy a 8. század végére a gigaku játék már elvesztette népszerűségét Japánban és csak egyetlen formája maradt fenn máig, az „oroszlántánc”.

A nagyszámú és változatos mintájú textília az ázsiai országok kereskedelmi és művészeti kapcsolataira is jó példa. A szasszanída kori (i. u. 224-650) Perzsiából importált medaillonos, vadászjelenetes textilek és ezek helyi japáni utánzatai, vagy a kínai hatással köz-vetített indiai stílust mutató textilek mellett már a fejlett japán selyemszövés különféle készítményeit és saját ízlését képviselő számos textiltöredék is fennmaradt. Ezek eredetileg nagyrészt udvari és papi ruhák, buddhista zászlók voltak, valamint használati tárgyak tokjai. A japán selyemszövés, kínai és koreai szövők közreműködésével, az i. u. 3. században fejlett technikai színvonalra jutott és a Nara korban (710-781) már magas fokon állt. Olyan japáni selyem-fajta is készült ekkor, melyről „emberfeletti munkaként” emlékeztek meg a kínaiak is. A sokféle brokát mintái jól érzékeltetik a kor-szak sajátos díszítési stílusát. Virágminták és geometrikus minták mellett szőlőinda, felhő, madár és négylábú állatábrázolás is gyakori.

Sok festett textília is szerepel, ezek leginkább batikolt vagy nyomott mintákkal vannak díszítve. Hímzéseket főleg a zászlókon és szalagokon találni. 46 nemezszőnyeg töredék is van, ezek közép-ázsiai jellegűek.

A fémtárgyak közül kiemelhetjük az indiai formájú hosszú nyelű bronz füstölőket, a Tang kori kínai stílusú vagy az ebből továbbfejlődött japáni berakásos díszítésű bronz tükröket -melyek egyike 65 cm átmérőjű és közel 30 kg súlyú – és a vadászjelenetes díszítésű ezüst edényeket. Utóbbiak díszítése ismét kínai közvetítésű iráni elemeket mutat. Egy nyolcíves aranyozott boroscsészéhez nemcsak Kínából, hanem a Szovjetunió déli részéről és Lengyel-országból is ismerünk analógiákat.

A Sószóinben levő aránylag kisszámú kerámia a háromszínű mázas kínai kerámia erős hatását mutatja. Az edényeket többnyire zöld és fehér máz borítja. Az alacsony hőfokon égetett 53 agyagedény között a legkorábbi japáni készítésű mázas kerámia is képviselve van.

A Kelet-Ázsia művészetében különleges helyet elfoglaló lakk-művészet is számos tárggyal szerepel. A lakkozott díszítés főleg a fatárgyakon gyakori, de előfordul fém tükrökön, edényeken és használati tárgyakon is. Technikailag érdekes, hogy a lakkozást már ilyen korán is kombinálták arany és ezüst lemezes díszítéssel.

Kultúrtörténeti szempontból rendkívül becses a néhány üvegtárgy. Egy félgömbös formájú, metszett, facettált üvegcsésze – melyhez hasonlót egyébként most a Hopp Múzeum kiállításán a Kaukázusból láthatunk -korábban a későrómai provinciákból származó importnak számított. Az Iránban dolgozó japán expediciók leletei alapján azonban ma már feltételezik, hogy Iránban is készültek ilyen üvegcsészék a szasszanída korban. Egy zöld üvegpohár mintáját viszont a Kínában elterjedt bizánci hatásra vezetik vissza.

Sómu császár személyes tárgyai között szerepelnek az övek is. Ezek lényegében a korabeli belső-ázsiai rangjelző övek formáját követik. Bőrből készültek, négyszögletes és kerek lapis lazuli, réz, bronz és rinocérosz szarv lemezkékkel vannak díszítve.

A 7. századi Temmu császár nevéhez fűződik egy lakkozott és vörös festésű szekrényke. Értékét növeli, hogy nemes egyszerűsége mellett ez a legrégibb fennmaradt japáni bútordarab.

A használati és ceremóniális tárgyak között talán az elefántcsont mérőrudakat, Sómu császár koronáinak maradványait, a Császári Ekét és a császárnő Drágaköves Seprőjét emelhetjük még ki.

A fegyverzetből lakkozott kardok, török, tegezek, íjak és többezer nyílvessző szerepelnek. A lószerszámok mellett teljes nyereg is fennmaradt.

A 60 gyógyszerfajta közül is megmaradt 26 gyógyszer. Többezer buddhista szútra és más dokumentum mellett a világ legrégibb ismert fadúcnyomatai is a Sószóinben vannak. Ezeket a buddhista varázsszövegeket tartalmazó dharanikat 770-ben nyomattatta Kóken császárnő és ezek a templomoknak szétosztott miniatűr pagodamodellek belsejében lettek elhelyezve.

A Sószóin anyagának mintegy háromnegyedrészét kínai eredetűnek tartják és e tárgyak a Tang kori kínai ízlést képviselik. A Japán-ban készült tárgyak is jórészt a kínai tárgyformák átvételét mutatják. Kína viszont talán ekkor állott történelme során a legszorosabb kapcsolatban a nyugati világgal: virágzott a Közép-Ázsiával, a Közel-Kelettel és Indiával való kereskedelem. Ez volt a buddhizmus közép- és kelet-ázsiai elterjedésének, felvirágzásának a nagy korszaka is. Kína fővárosa, Csangan, a világ legnagyobb városa volt ekkor. Japán szinte minden téren Kínát igyekezett követni ekkor és korabeli fővárosa Nara (régi nevén Heidzsó) is Csangan mintájára épült. A korszak azonban a sok építkezés ellenére is tele volt belső harcokkal és gazdasági nehézségekkel. Az építkezések egyúttal nagy terhet is jelentettek a lakosságnak.

A Koreán át Japánba jutott nyugati stílusú tárgyak történetéhez tartozik még az is, hogy Csanganban igen sok külföldi mesterember élt. Ezek számát növelték az arab hódítás elől Iránból és Közép-Ázsiából Kínába menekültek is. A narai japán udvar viszont a liberális, internacionális csangani udvar szokását és ízlését igyekezett követni. Ebből adódott az, hogy a Sószóinban az indiai, iráni vagy közép-ázsiai tárgyformák és díszítések mellett legnagyobb számban kínai tárgyformák és minták halmozódtak fel, ugyanakkor azonban a kibontakozó, önálló japán ízlésnek és stílusnak is számos példája látható már. Mindez egészében az ázsiai művészet egyik legnagyobb korszakának átfogó művészeti képét örökítette meg számunkra. A Sószóin gyűjteményének értékét, ha lehet, még az is emeli, hogy ugyanennek a korszaknak hasonló jellegű emlékei magában Kínában nagyrészt elpusztultak.

A narai Sószóin épülete