Kard és Krizanténum kora Múzsák Múzeumi Magazin 1975/1

Kard és krizanténum kora

A Távol-Kelet, elsősorban Kína és Japán művészete sokban eltér a nyugati művészettől. Közismert, hogy építészetük úgy anyagában, mint formájában sajátos, önálló volt, és hogy festőik nem olajfestékkel, hanem tussal festettek, papírra vagy selyemre. Kevésbé ismert viszont, hogy az írás, a kalligráfia szoros kapcsolatban állt náluk a festészettel; hozzájárult ehhez a kínai írásjegyek képszerű formája és az írás hasonló technikája is. A festészet és a kalligráfia művelői többnyire a tanult, irodalmat, filozófiát és a vallást jól ismerő emberek közül kerültek ki. Egy másik nagy különbség a Nyugathoz képest, hogy a képzőművészet és az iparművészet nem különült el egymástól annyira. A szobrok zöme a buddhista templomoknak készült. De a buddhista képek, a paloták lakóinak vagy az egymás barátainak festett képek mellett Japánban a legjobb művészek sok ellenzőképet is készítettek – ezeknek, mai értelemben véve, lakberendezési funkciója volt.

Az „iparművészet” szót csak későn, a múlt század végén alkották meg Japánban; addig sem értékelésben, sem fogalmilag nem választották el a képzőművészettől. A művészi kézműves munkát viszont mindig megbecsülték. Ez nemcsak abban jutott kifejezésre, hogy például a kardkovácsok a penge kovácsolása előtt különféle sintó ceremóniák után az udvari nemesek ruháját vették fel, és néha még szamuráj rangot is kaptak; vagy hogy az ügyes kezű mestereket udvarokba hívták meg, ahol azután családjukkal együtt életük végéig dolgoztak. Olyan történeti adatok is jól érzékeltetik ezt, hogy a XII-XIII. század fordulóján élt Go-Toba császár a trónról való leköszönése után vidékre visszavonulva kardpengéket kovácsolt, sőt kora legjobb kardkovácsait hívta össze rendszeresen, hogy tökéletesítsék a japán kard készítését.

A feudális belháborúk által széttagolt Japánt a XVI. század végén egyesítő Hideyosi államférfi pedig az egyik régi kerámiaközpontban, Bizenben tett látogatásakor maga is nekiült kerámiát korongolni; több családot kitüntetett szép kerámiájáért és teaedényeket is rendelt itt.

Ezeket tudva könnyen érthető, hogy a japán művészet történetében miért találkozunk sok olyan kiemelkedő művészegyéniséggel, aki festő, kalligráfus, keramikus vagy éppen lakkművész is volt egy személyben. Hogy csak a legnagyobbakról szóljunk: ilyen volt Ogata Kórin (1658-1716), akit a japán nemzeti irányú dekoratív festészet atyamestereként tisztelnek. Testvérével, Kenzannal együtt azonban egy sorozat remek kerámiát is készített, ezek díszítését ő maga rajzolta vagy karcolta a még nedves agyagba. De merész, új stílust adott a lakktárgyak díszítésének, sőt textil-mintákat is tervezett. Kenzan maga sok híres kerámiát, főleg a teaceremóniához való edényeket készített, de ő is kitűnő festő és a népszínház kiváló ismerője volt. Honami Kóecu (1558-1637) kiemelkedő dekoratív festő, kardszakértő és lakkművész volt egy személyben, sőt színházi maszkokat is faragott, és kerteket is tervezett. Egyéni stílusú lakkmunkáit többen utánozták. Az excentrikus Ogava Ricuó (1663-1747) szintén a lakkok díszítését fejlesztette, de festett, és kerámiát is égetett. Mindez nemcsak sokoldalúságukat mutatja, hanem arra utal, hogy magát a művészi alkotást becsülték nagyra, és egyenértékűként kezelték a különböző területeken.

CUBA (KARD MARKOLATVÉDŐ). VAS. A NAGATO TARTOMANYI TOMOHISZA MŰVE. XVIII. SZÁZAD

FARAGOTT VÖRÖSLAKK GYÓGYSZERTARTÓ DOBOZ (INRÓ), XVIII. SZÁZAD

A Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum nemrég megnyílt japán művészeti kiállításán is együtt láthatjuk a képző- és iparművészet emlékeit: a VIII. századig visszanyúló buddhista szobrokat, több hagyományos festészeti iskola képviselőjét és a jellegzetes japán iparművészeti ágakat. Vegyük sorra most ezek közül a fontosabbakat.

Japánt a keramikusok paradicsomaként szokták emlegetni. Nagyon sokat köszönhet e téren Kínának és Koreának is, kerámiája azonban mégis sajátosan nemzeti, és művészeti szempontból sok újat is nyújt. A hat ősi kerámiaközpont – melyek közül Szeto, Sigaraki és Bizen van képviselve a kiállításon – működését az ásatások eredményei alapján most már közel egy évezredre vezetik vissza. Ezekben elsősorban jó minőségű, paraszti használatra szánt keménycserép edények készültek kevés díszítéssel, de erőteljes formákkal és később szép mázzal. A tea-ceremónia nagy divatja és magas esztétikai igénye miatt azonban a XV-XVI. századtól kezdve egyre többteakerámiát – csészéket, víz- és teaportartókat, tálakat – készítettek. A ceremoniális teázás elterjedésében nagy szerepe volt a zen-buddhista templomoknak. az edénykeket megrendelő vezető teamesterek ízlése viszont erősen hatott a kerámia stílulusára. Ők választották ki és szentesítették a teaceremónia edényeit. Furuta Oribe (1544-1605) például – akit a hét legnagyobb tea-mester között tiszteltek – három központban is rendelt teakerámiát, saját ízlése és irányítása szerint.

ASZTALKA, FEKETE ÉS ARANY LAKKOZÁSSAL. XIX. SZÁZAD

PORCELÁN VÁZA, REKESZZOMÁNCOS DÍSZÍTÉSSEL. 1800 KÖRÜL

FONOTT BAMBUSZ VIRÁGTARTÓ. XIX. SZAZAD

A porcelánkészítés aránylag későn, a XVII. század elején, koreai közvetítéssel indult meg Japánban, de a Nyugaton, sajnos, leginkább csak a századforduló körüli giccses export tömegáru révén ismert. Az egyes feudális főurak támogatásával saját belső használatra készített porcelánok nemcsak jóval finomabb, tisztább anyagúak, hanem színeikben és díszítésükben is összehangoltabbak, nem rikítók. Az exportáruból a XVII. században holland rendelésre készült darabok a legszebbek.

A fémművességben eltérés tapasztalható a konzervatív stílusú buddhista szertartási tárgyak, a XVIII. századtól a polgárság részére egyre nagyobb számban készült házi használati tárgyak és a japán szamurájok ízlését leginkább képviselő kardfelszerelések terén. Utóbbiak egész rendszert képeznek, és külön erre specializálódott családok tagjai készítették őket. A markolatvédő cuba, az áttört vagy berakásos díszítésű ovális védőlemez volt ezekből a legfontosabb, mert az övbe tűzött kardon jól látható volt, és díszítéssel jelezte gazdája ízlését, rangját és sokszor a családját is. A számos fémműves iskola eltérő stílusokat, mintákat követett, Így a cubák mintakincse nagyon változatos. Még tussal festett tájképeket is utánoztak rajtuk. Maguk a japánok az egyszerű, áttört díszítésű, tiszta vas vagy acél cubákat becsülik sokra; a nyugati gyűjtők körében pedig a XVIII. század közepétől uralomra jutott színes, lágyabb fémötvözetekből való, és sok berakásos, reliefes díszítéssel ellátott darabok kedveltek.

A lakkművészet a legsajátosabb és a kínaitól a leginkább eltérő iparművészet. Legismertebbek a még nedves lakkrétegben aranypor behintésével kialakított díszítésű japán aranylakkok, de emellett több mint százféle más díszítési eljárás is volt, a vésés, csiszolás, berakás különféle kombinációival, melyeket jól illusztrál a kiállítás anyaga. A japán lakkok mintáit tehát nem festették, hanem aprólékosan építették fel a faalapra. A sok lakktárgy között a XVII-XIX. század divatjával függnek össze a rekeszes gyógyszertartó dobozkák, az övön viselt inrók. Specializálódott mesterek kezéből kerültek ki, és a lakkművészet minden szépségét csillogtatják e miniatűr remekművek.

BUGAKU MASZKOS TÁNC. SELYEM GOBELIN-SZÖVÉS. XIX. SZÁZAD

KANU GENERÁLIS OROSZLÁNHÁTON. FA NECUKE. TAMETAKA MŰVE. XVIII. SZÁZAD

SELYEMBROKÁT. 1870 KÖRÜL

Az elefántcsont-és fafaragásban a XVII. században új műfaj jelent meg, amely főleg az egyre nagyobb befolyásra szert tevő városi polgárság körében terjedt: ez a necuke nevű kis faragvány, mely az inró vagy néhány más tárgy zsinórjára kötve fenntartotta azt az övön. E faragások mintakincse rendkívül gazdag: a kínai és japán legendák alakjai mellett számos állat-és növényábrázolás is előfordul közöttük. De szerepelnek itt a színházi maszkok miniatűr másolatai is.

A selyemszövés fő központja a XVII-XIX. században a kyótoi Nisidzsin negyed volt. A sok kínai hatás alól felszabaduló japán textilművészet legszebb alkotásai a templomoknak készült terítők, zászlók és a nó-színházi kosztümök. Külön említést érdemelnek a színpompás kimono-anyagok, melyeket nemcsak szövéssel, hanem hímzéssel és kézi festéssel is díszítettek. Az elmúlt év őszén a tókyói Szódó Kimono Akadémiától cserére érkezett modern menyasszonyi viselet pompás hímzésével a japán kimono legszebb hagyományait képviseli és érzékelteti.

Visszatérve a bevezetéshez: a japán iparművészet több műfajában meg találhatjuk a kínai és japán festészet közvetlen hatását; sok iparművészeti alkotást díszítettek híres festők mintaképei után. Ezt leginkább talán a lakktárgyak és a cubák esetében láthatjuk, de sok példa van ró a textilművészetben is. A stílusváltozásokat a kínai hagyományoktól való elszakadás, a japán nemzeti stílus kialakulása, a XVII. századtól a feudalizmus hanyatlásával párhuzamosan a városi polgárság erősödő befolyása, majd 1867-től a nyugati hatás jellemezte és hozta létre.

ELEFÁNTCSONT FÉSŰ LAKK DÍSZÍTÉSSEL. SELYEMBROKÁTON. YOSZEI MŰVE. XIX. SZÁZAD

ELEFÁNTCSONT NECUKE. BIVALY. TOMOTADA MŰVE. XVIII. SZÁZAD