Pendzsikent művészeti emlékei ÉT. XV. Évf. 7.

Pendzsikent művészeti emlékei

A VII. század elején Közép-Ázsiában járt Hszüan Cang nevű kínai zarándok csodálkozással emlékezett meg útleírásában arról, hogy a Zerausan és a Kaskadarja folyók medencéjében, Szogdianában a mai Üzbég és Tadzsik Köztársaság területén félelmetes barbárok helyett fejlett kultúrájú nép lakik. Ebben az évszázadban a hűbéri társadalom ott már teljesen kialakult. A többségében földművelő lakosság a gazdálkodáshoz szükséges vízmennyiséget már az ókorban is kiterjedt öntöző csatornákkal biztosította, leküzdve a csapadékhiány átkát. Pendzsikent közelében már három-, négyezer méteres hegyek magaslanak – a Zeravsan folyó a Turkesztáni és a Zeravsáni hegygerincek között halad e szakaszon, de öntözéssel oázisokká változtatták a folyó völgyeket, és gabonát, szőlőt, gyümölcsöt, gyapotcserjét termeltek.


Pendzsikent földrajzi helyzete.

Városaikban a kézműipar sok ága virágzott és messze földön híres volt. Ugyancsak kitűnt szorgos kereskedőivel. Kínai és arab leírások tanúsága szerint a szogdok kereskedtek Kínával, Iránnal és Bizánccal, nagy karavánokat vezettek a “selyem útján” át nyugatra. Fényes palotáikban mesés kincseket halmoztak fel. Mindezekről elragadtatással emlékeztek meg az idegenek. Az arab hódítókkal vívott hosszas háborúkban, majd később Dzsingiz kán és Timur Lenk kegyetlen hadjáratai során Közép-Ázsia sok városa elpusztult. A virágzó kultúrák helyét hamarosan betemette a sivatag, ellepte a homok. Emlékükről tanúskodnak a romok, néhány korabeli beszámoló és számos monda.

A legutóbbi húsz évben a szovjet régészeti kutatások egyik páratlan értékű eredménye a régi Pendzsikent feltárása volt. A jelenlegi Pendzsikent város Szogdiana egykori fővárosától, Szamarkandtól 68 kilométerre délkeletre, a Zeravsan folyó bal partján fekszik, és a Tadzsik Köztársaság egyik területi központja. Innen másfél kilométernyi távolságra tárják fel a régi város romjait. Az egykori helység a Szamarkandból kelet felé, a hegyekbe vezető út utolsó nagyobb városi települése volt. Minden karavánnak meg kellett itt állnia, ahol az átmenő áruforgalomból busás vámot szedtek. De a város polgársága igazában termékeny vállalkozásokból gyarapodott, gazdagodott.

Már az 1933. évi tadzsikisztáni expedíció kutatásai során megtalálták az utolsó pendzsikenti kormányzó, Divastics elrejtett levéltárát a város közelében levő Mug hegyi várban. A 81 kézirat zöme szogd, kínai, arab és török nyelven íródott, főképp hivatalos jellegű irat volt. Ezekből és elsősorban az arab forrásokból sikerült megállapítani a város pusztulásának körülményeit. Annakidején Divastics — aki egy időben Szogdiana királyának a címét is viselte – nem volt hajlandó behódolni az araboknak. A szogdok arabellenes mozgalmának vezetőjeként sok borsot tört már ellenfelei orra alá, de hosszas harcok után mégis kénytelen volt elhagyni városát. A VIII. század huszas éveiben, a Mug hegynél vívott döntő csatában az arabok szétverték csapatait, sőt kivégezték. Pendzsikent sorsát megpecsételte az arab megszállás, bár nem közvetlenül, mert az elmenekült lakosság egy része a csata után még visszaköltözött a városba. Erre vall az, hogy találtak itt a VIII. század hatvanas éveiből származó pénzeket is. Csak a század végén néptelenedett el teljesen a helység.

Nagyjából ezeknek az adatoknak az alapján 1947-ben kezdte meg munkálatait Jakubovszkij professzor vezetésével a szogd—tadzsik régészeti expedíció.

A legértékesebb anyagot a sahrisztánban, az egykori belső városrészben találták; ennek területe mintegy 19 hektár, falainak hossza 1800 méter. A városfalhoz nyugaton egy magasabb falakkal és bástyákkal megerősített erőd, keleten a rabad, a külső városrész csatlakozott. A várostól délre volt a temető. A jelek szerint a város központja a sahrisztán északkeleti részén terült el. Itt két szogd templomot és három épületóriásban, melyek egyike a kormányzó palotájául szolgált – mintegy száz helyiséget tártak fel. Az épületek egyemeletesek voltak, akadt azonban néhány két-három emeletes is. A közép-ázsiai viszonylatban egyedülálló építészeti emlékeken kívül sokat árulnak el e város életéről az éremleletek, a félezernyi fémpénz is. A legkorábbiak a VII. századból, a legkésőbbiek a VIII. század hatvanas éveiből valók. A többsége szogd rézpénz. Ezekbe – kínai mintára – középen négyszögletes rést formáltak. Napfényre került még rengeteg használati tárgy, szerszám, kerámia, ékszer is.


Férfi fej

Uralkodó a hatalom jelképével

A régészeket azonban a falfestmények formája lepte meg elsősorban. A két templom és a város belterületén lévő épületeknek szinte minden belső falát festmények borították, mégpedig sokalakos, változatos kompozíciók. A leégett vagy romba dőlt épületek falfestményeinek – sajnos — csak egy tizedét sikerült eddig helyreállítani. De ezek alapján is gyökeresen meg kell változtatnunk a Közép-Ázsia művészetéről alkotott eddigi vélekedésünket. Ezek az alkotások azt bizonyítják, hogy Szogdiana nemcsak az iráni kultúra függvénye volt, hanem önálló művészeti központtal és iskolával rendelkezett. A pendzsikenti falfestmények művelődéstörténeti értékének felbecsüléséhez tudnunk kell, hogy e korból ez ideig hasonló monumentális falfestményeket csak Indiában, Észak Afganisztánban és Kelet-Turkesztánban tártak fel. A Szovjetunió közép-ázsiai területéről csak Chorezmből és Buhara közeléből került elő néhány, elenyésző számú festmény töredék. Ugyanez vonatkozik Iránra is, bár feltételezik, hogy egyes, sziklába vésett domborművek a festészet hatása alatt készültek.

Pendzsikentban a sahrisztán északkeleti részén két templomot ástak ki. Ezek fő helyisége egy-egy négyoszlopos terem, melyek a keleti oldalon egy nagyobb nyitott csarnokba nyílnak. A nyugati oldalról egy kis zárt szentélybe vezet a bejárat. Ez lehetett az úgynevezett adaran, ahol az “örök tűz” égett. Ide csak a papok léphettek be. Két oldalt kisebb termek és folyosók voltak. A tűz következtében az egyik templom főtermének és csarnokának festményei teljesen elpusztultak, csak három kisebb helyiségben maradtak ép festmények, A templomok egyes falfestményei összefüggtek egymással, a jelenetek egységes kompozíciót alkottak; ezt azonban a hiányzó részek miatt nem tudják rekonstruálni. Az egyik terem falfestménye valószínűleg szertartási táncot jelenít meg. Egy másik kép áldozatbemutatást elevenít: egy pap térdel a szent tűz előtt, kezében áldozati tállal. Egy kép alatt egy második festmény réteget is találtak, amely szakállas férfi fejet ábrázol. Ehhez hasonlót egész Közép-Ázsiában nem sikerült eddig felfedezni; e kép csak bizánci és transzkaukázusi festményekkel rokon.

A második templomból három nagyobb falfestmény került napvilágra. Az egyiken szogd lovasok felvonulása látható. A másik két hatalmas férfit ábrázol, kezükben hosszú karddal. Ezek feltehetően őrök voltak, minthogy a képet annak idején a szentély bejáratánál helyezték el. Legérdekesebb a siratási jelenetet ábrázoló nyolc méter hosszú festmény: közepén vörös tetejű díszes katafalkon fekszik a halott, előtte félig meztelen férfiak és nők, gyászolók állnak. Bánatuk jeléül arcukat és fülüket késsel vagdalják, mások fejüket verdesik. Néhány alak eltérő, vöröses barna színű, arcuk mongoloid jellegű, ezek valószínűleg törökök. Ki lehetett a felravatalozott halott? Az egyik régész Szijávust véli látni benne, a chorezmi uralkodó család legendás ősét, aki a perzsa hősmondák szerint Kej-Káusz iráni király daliás szépségű fia volt. Mostohaanyja el akarta őt csábítani, és mikor ez nem sikerült neki, megrágalmazta a fiút édesapja előtt. A monda szerint Szijávus tűzpróbával, hatalmas lángok között sértetlenül átlovagolva bizonyítja be ártatlanságát. Később részt vett a Turán elleni hadjáratban, majd nőül vette Afrászijáb turáni király leányát. De ismét rágalom éri, és orgyilkosok áldozata lesz ifjú korában. A Szijávus-monda elterjedt volt Közép-Ázsiában. A kép azonban olyan kelet-turkesztáni festményekkel is rokon, amelyek Buddha siratását ábrázolják.


Siratási jelenet


Szogd lovagok

A sahrisztáni épületeknek eddig még a felét sem tárták fel. Az ásatásokat előreláthatóan hosszú évekig folytatják. Ezért hézagosak még Pendzsikentre vonatkozó ismereteink. A régészek több alapvető tudományos kérdésben nem tudtak eddig megegyezni, s csak később várható a végleges álláspont kialakulása. Igy nem tudták még teljes bizonyossággal eldönteni azt sem, hogy milyen vallású volt itt a lakosság és a két templomot miféle felekezet hívei látogatták. Ugyanis sem a templomok, sem a falfestmények nem kapcsolódnak kizárólag egy vallás mitológiai rendszeréhez, hanem több vallás elemei fonódnak össze bennük.


lovas pár

S ezen itt nem kell csodálkoznunk. Közép-Ázsia a nagy világvallások küzdőtere volt a korban, Egymás mellett élt és versengett itt a zoroasztrianizmus, a buddhizmus, az úgynevezett nesztoriánus ágazatú kereszténység és a manicheizmus. E nagy vallásokon kívül a helyi pogány kultuszok csökevényes maradványai is éltek még; például egy leírásból tudjuk, hogy messze földről zarándokoltak a pajkendi hatalmas arany bálvány szoborhoz. A pendzsikenti művészet egyik legjellemzőbb tulajdonsága az összetettség. Az első templom képsorozata az – egyik kutató szerint – tavaszi ünnepet ábrázolhatott. Ez az ünnep Iránban volt szokásos. Egy lakóház falfestményén dicsfényes alakokat ábrázoltak, akik kockajátékkal szórakoznak. Ez a buddhista művészet köréből ismert téma Buddha életéről szóló legendát jelenít meg, és párhuzama Indiában, az adzsantai barlangfestményeken található. Még a vallási és világi témákat sem tudják élesen elhatárolni a pendzsikenti festményeken, mert a templomokban is előfordulnak hétköznapi jelenetek, viszont a lakóházakban is adódnak képek kultikus szertartásokról.


Táncosnő fafaragás – Hárfázó nő (Kárász Judit felv.)

Nemcsak a palota belsejében, hanem a nagyobb lakóházakban is voltak dísztermek, ahol – az építészeti rend és az alaprajz után ítélve – ünnepi fogadásokat és lakomákat tartottak. E dísztermek falain a szogd nemesség életéből vett jeleneteket festették meg: ütközeteket, páncéllal vértezett gyalogos vitézek párharcát, ünnepi lakomákat, táncosokat, zenészeket. Az egyik legmegragadóbb és aránylag épségben maradt festmény egy hárfázó nőt jelenít meg.

A képek bemutatják a korabeli szogdok viseletét, fegyverzetét és társadalmi életük sok jellegzetes mozzanatát. Egyesek a pendzsikenti festőiskolát az egykori szamarkandi iskola egyik hajtásának tekintik. Mások szerint Pendzsikent egész Szogdiana szent helye, kultikus központja lett volna, és ezért oly sok itt a falfestmény. A VIII. század elejére mindenesetre már határozott művészi kánon, azaz kötött rendszer alakult ki a korábbi reális, élményszerű és életszerű művészi megjelenítések helyett bizonyos előírásos “eszmeiség”, séma, sablon érezhető. A szogd festészet hatással volt Kelet-Turkesztán művészetére, minthogy a III. századtól kezdve sok szogd telepedett át oda, köztük ilyen származású festők is. Az arab térhódítás után is sokan menekültek Kelet-Turkesztánba, és művészetüket is részben ott folytatták.

A Pendzsikentben talált szobrok száma elenyésző ugyan a festményekéhez képest, de így is páratlan a művészettörténeti jelentőségük.

A második templomban a padlón szétszórva sok töredéket találtak. Ezek részben embereket, részben fantasztikus lényeket, főképp sárkányokat megjelenítő szobrok maradványai. A csarnokban nagy színes domborműsorozat is volt. A fő jelenet valószínűleg a Zeravsan folyó tiszteletére utal. A hullámok között emberek és képzeletbeli lények láthatók. Az egyik emberi alak áldozati állatot visz a folyó istenének. Hasonló jellegű ábrázolások Indiából és Kelet-Turkesztánból is ismeretesek. A folyó kultikus tisztelete különösen érthető Szogdianában, ahol az öntözéshez szükséges víz csakugyan elsőrendű éltető tényező volt, annál is inkább, mert kevés akadt belőle.

Érdekes, hogy a szobrászat tárgyválasztása eltér a festményekétől. A szobrok valamivel korábbiak is, még a VI. századból valók. Némelyik a késő hellenisztikus művészet utóhatását árulja el. A faszobrok közül szembetűnő a táncosnőket ábrázoló három mű; mesteri faragásuk gazdag hagyományra vall. Sok egyéb fafaragás is előkerült, így frizek, gerendák, falbetétek és ajtók. A fafaragásokhoz a szasszanida-kori iráni stukkódíszek állnak a legközelebb, kivált az alkalmazott motívumok tekintetében. Az elszenesedett fa maradványokból első ízben sikerült tökéletesen helyreállítani a VII-VIII. századi közép-ázsiai oszloprendet. Az oszlopfő általános képe a korintusi oszlopfő átalakított változatának tűnik. Késő hellenisztikus mintáját valószínűleg Baktriából vették át. A tadzsik népi építészeti ornamentika szinte napjainkig a régi szogd hagyományokon alapult.

Pendzsikent művészete nemcsak a közép-ázsiai művészet eddig teljesen ismeretlen monumentális művészeti alkotásait mutatja be. Fényt derít a Szogdiana, Irán, Afganisztán, India és Kelet-Turkesztán közötti ősi művelődési kapcsolatokra is.

Ferenczy László
a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum muzeulógusa