Régészet Mongóliában

Régészet Mongóliában

A mongol-magyar régészeti együttműködésnek már közel ötvenéves múltja van. A közös expedíciókról, terepbejárásokról és ásatásokról azonban eddig csak rövidebb beszámolók jelentek meg. Az ottani régészeti munka nehézségeiről majd mindegyikben olvashatunk. A terepen való utazás, a klíma, a szervezés, az ásatások körülményeiről, a régóta kirabolt sírokról azonban csak azoknak lehet valódi fogalma, akik maguk is részt vettek ilyen expedíciókban.

A magyar régészek közül, úgy tudom, Gábori Miklós ősrégész járt először Mongóliában. Az ottani kutatások fizikai és egyéb nehézségeiről már ő is beszámol. Erdélyi István tizenkét mongóliai expedíción való aktív részvétele és publikációs munkája már csak azért is figyelemre méltó, mert a jóval előnyösebb helyzetből kiinduló orosz kutatókon kívül a II. világháború után, egészen a legutóbbi évekig, csak a hallei egyetemről egy német, továbbá egy kisebb cseh és lengyel régészeti expedíció dolgozott Mongóliában. A magyar expedíciók és elsősorban a könyv szerzőjének a kutatásai így nemzetközi szempontból rendkívül sokat mondók.

Erdélyi István, mint az ilyen közös vállalkozások résztvevője, több mongol régésszel dolgozott együtt, akik az expedíciók helyi szervezésében és lebonyolításában jeleskedtek. A könyv azonban nemcsak ezen közös expedíciók munkáját ismerteti, hanem a mongol, orosz és más külföldi kutatók leírásai alapján összegezi amongóliai régészeti kutatások állását, az elért eredményeket és nyitott kérdéseket. Az expedíciók munkáinak és eredményeinek nagy jelentősége van a szibériai, a dél-oroszországi, továbbá a magyarországi népvándorlás-kori és a nomád kutatások számára. Hazai vonatkozásban az ázsiai hsiungnu/hun, továbbá a zsuan-zsuan (avar, és türk) honfoglaló magyar kapcsolatok tisztázásához rendkívül fontosak a mongóliai régészeti feltárások tanulságai.

A könyv a nomád és félnomád életmód elméleti kérdéseivel kezdődik, a szerző itt több külföldi kutató véleményét veti össze. Ez mindazok számára fontos, akik a nomád világ és életmód kérdéseivel foglalkoznak. Mongólia régészete mint kutatási téma, sokak számára olyannak tűnhet, mint például Magyarország vagy Ausztria régészete. Valójában több ok miatt is egészen más a helyzet. Állandóan szem előtt kell tartani azt, hogy a mai önálló Mongólia mintegy tizenhétszer nagyobb, mint Magyarország; továbbá, hogy tőle délre, Kína északi területén van a belső mongol önálló tartomány, amelynek határvidéke öt-hétezer kilométer. Ennek emlékei részben megegyeznek az előbbi területével.

Visszatérve a nomád-félnomád életmód különböző tudósok által való Összefoglalásaira, meglepő hogy a lovas nomád életmód mélyebb elkülönítését általában kevésbé találhatjuk meg ezekben. Pedig nyilvánvaló, hogy a kiterjedt lótenyésztés és a ló hátas állatként való használata nélkül a nomádok nemigen tudtak volna támadóként fellépni a letelepedett életmódú, városi kultúrájú országok ellen, s így nem lehetett volna olyan jelentős közvetítő szerepük sem a különböző kultúrák között, mint ahogyan a történelem azt mutatja. Kiterjedt lótenyésztés nélkül a nagyobb vándorlásokra és támadó hadjáratokra sem lett volna lehetőségük.

A könyv első részében a közös mongol-magyar és más nemzetiségű kutatók expedícióinak rövid ismertetését találjuk, az előzetes jelentések felsorolásával. Ezután következik az ásatások korok-korszakok szerinti áttekintése és az eredmények összefoglalása.

Lényeges, hogy Mongólia területét már a késő bronzkorban és a vaskorban is különböző eredetű népek lakták. A nyugat-mongóliai területek Kr. e. a XII-XIII. század között a Karaszuk és Tagar kultúrával mutatnak kapcsolatokat. A régészeti eredmények azonban még szerények. Az ásatások körülményeire jellemző, hogy Ts. Dorjsuren az 1950-es években a Hünii folyónál végzett ásatásán tonnányi követ emelt ki egyetlen késő bronzkori tumulusból, de lelet csak néhány kerámia töredék volt.

Tanulságos a szarvasos kövek korszakáról (Kr. e. V-III. századról) szóló rész. Faragásukkal a szkíta állatstílussal mutatnak kapcsolatot, melynek emlékei a Duna-medencéigkövethetők. Sok példányuk már régóta ismert volt. A mongol-magyar expedíciók tizenöthelyen figyeltek megilyen emlékeket.

Rendkívül fontos Az ázsiai hunok régészeti emlékei című fejezet. A máig feltárt hsiung-nu emlékeket mégnem dolgozták fel összefoglalóan Mongóliában. Vezérleleteik a noin-ulai hegyek három völgyéből ismertek.

A mongol-magyar expedíciók ezért főleg az északi, a közép-keleti és az északnyugati mongolterületekre koncentráltak. A közös expedíciókon tumulusokat leltek a hudzsirtei völgyben, ahol koporsós temetkezésekben sok ló- és marhacsontot találtak. Vas zablák, kis kések, íjmerevítő csontok és vörös lakkozású edény töredékjellemzők itt. 1963-ban egy addig nem ismert hsiungnu temetőt fedeztek fel, és ásattak a Hünii folyónál, Arhangaj ajmakban. A hely neve Naimaa Tolgoj; azóta itt több mint 20 sírt sikerült már feltárni. A leletanyag bővebb volt, de megnehezítette a feltárást az, hogy a sírok 300–340 centiméter mélyen voltak.

Külön fejezet tárgyalja a Duulga-Uul-i ásatásokat (Khentei ajmak). 1969-ben D. Navaan dolgozott itt, de azóta már 112 sírt ásattak, amelyeket feliratos kínai lakk csészék tatálnak. Magyar részről 1971-ben kapcsolódtak be az itteni munkába, és gazdag leletanyagú sírokat tártak fel, szintén igen mélyből, négy és fél méterről. A tárgyi anyagból vas tőr, bronztál, üst, lószerszámdíszek és ahsiungnukra jellemző aranylemezes, kettős övcsat emelhető ki.

Újabb fejezet foglalkozik az ázsiai hunok településeivel. Orosz kutatók már a XIX. század végén is ásattak temetőket a Bajkál-tó környékén. A mongolok később kezdték e munkát. Település azonban csak az 1960-as évek végétől került ásatásra. Nagy jelentőségű volt az Ulan-Ude-vidéki Ivolga gorodiscse kutatása, amellyel 1949-től Davidova foglalkozott. Itt több mint 50 házat ásattak, s ezek kínai hatást mutattak. A közelükben lévő nagy temetőből 210 sír ismert. A gazdag leletanyagban sok kínai hatást mutató bronztárgy került elő. Maga a népesség feltehetően nem tiszta hun etnikumú, hanem kevert volt.

A fő hsiung-nu település, amelynek ásatásában Erdélyi István 1990-ben részt vett, a Noin-Ulá-hoz közeli Boroo folyónál található. E helyen kerámiakészítő központ is működhetett, amelyben magas hőfokon tudtak kerámiát égetni. Ez szintén kínai hatásra utal. Egykor valószínűleg aranyat is mostak e vidéken.

A települések kutatásának eredményei eddig arra utalnak, hogy a hsiung-nu törzsfőnökök téli szállásai nem lehettek anoin-ula-i temetők közelében.

Nem szerepelnek újabb régészeti leletek, illetve adatok az északi hsiung-nu birodalmat felváltó sien-pitörzsek korszakából.

A türk-kor emlékeiről szóló fejezetben a Haná-nál feltárt köves kurgán érdemel figyelmet. E nagyméretű sírleletei közül emberi és állatcsontok mellett bronz lószerszám, a türkökre jellemző téglalap alakú és ovális övveretek, vas kengyel és íjemelhető ki.

A terepbejárások során az expedíciók a jól ismert türk emlékhelyeket – Tonyukuk, KülTegin és Bilge kagán sírjait, emlékeit-, továbbá az ujgur főváros, Kharabalgasun és egy kitan-kori város romjait keresték fel. Az expedíciók és az ásatások feldolgozása szempontjából a könyv II. része, egy harminc oldalas összefoglalás a legfontosabb, amely szintén korok szerint halad.

A rejtélyes kherekszurok- az i.e. VI–IV. századi négyszögletes vagy kör alakú kőlapos sírok-Belső-Ázsia nagy területein megtalálhatók, így Mongólián kívül Belső Mongóliában, Tuvában és kazah területen is. Etnikai hovatartozásuk azonban különböző képet mutat, vannak europidok és szakák is.

A szarvas alakos kősztélékkel kapcsolatban érdekes, hogy némelyiken emberi arc is látható, mégpedig nem mongoloid jellegű arc. Ezek talán vuszunok vagy szakák lehetnek. A szerző összefoglalta itt az ilyen kösztélékre vonatkozó nemzetközi irodalmat és véleményeket. Legvalószínűbb az, hogy e szarvas kövek a nap kultusszal függtek össze.

Minden bizonnyal nagy érdeklődésre tarthat számot a hsiung-nu emlékek kutatásának összefoglalása. Az újabb Noin-Ula-i és Naimaa-Tolgoj-i leletekre is jellemző a Han-kori kínai tárgyak jelenléte. A hudzsirtei leletekből a 2. sír hímzés töredéke a legfontosabb. A D. Navaan által ásatott Naimaa-Tolgoj-i temető leleteivel kapcsolatban tanulságos, hogy a lakkozott kínai csésze feliratát még a kínai szakértő sem tudta biztosan feloldani, kétségtelen azonban, hogy Han-kori készítmény. Az ilyen lakkozott tárgyak egyébként a legfontosabb támpontot nyújtják a hsiung-nu sírok datálásához. A Duulga-Uul-i lakktárgyak analógiái Koreából ismertek. A hsiung-nu temetők kutatásához az írott kínai források is fontosak, amelyek szerint Kr. u. 93-ra már a legtöbb ázsiai hun elhagyta a mai Mongólia területét.

E fejezetben foglalja össze a szerző a kengyel kialakulásának történetére vonatkozó újabb adatokat és véleményeket. E kérdés rendkívül fontos a nyereg és a lóhátról való íjazás kialakulásának tisztázásához. A vaskengyel a Kr. u. I-II. században jelent meg Szibériában és az Altájban. A kínai és koreai példányok újabbak. Mongóliai viszonylatban viszont a szerző Duulga-Uul-i ásatásain előkerült vaskengyel korábbi ezeknél.

A kora-középkori türk emlékek összefoglalásában a jellegzetes kőszobrok kutatásának állásáról olvashatunk. Rendeltetésükre és csoportosításukra vonatkozóan még nem egyeznek teljesen az álláspontok. A szerző itt e szobrok viseletének elemzésével próbál előrejutni. Bár egyes elemek-leginkább azövön látható fegyverek, azovális és téglalapalakú övveretek– általánosak, az eddigi kutatás alapján úgy látszik, hogy a türk kaganátus népe sem etnikailag, sem viselet terén nem volt teljesen egységes. Akárcsak a hsiung-nu síroknál, a türk síroknális számos kínai eredetű tárgy került elő. Egy hanaií sír övéről például kínai selyemdamaszt töredék került elő. Erről korábban Endrei Walter írt részletesen.

A szerző az egyik legszebb mongóliai emlékként említi a nayantsagani III. kőszobrot (képet erről sajnos nem találtunk). A türk kőszobrok történetéhez mindenesetre pontosan felvételezni és katalogizálni kellene ezeket egész Mongóliában.

A türk, ujgur és más mongóliai romvárosok régészeti kutatása, úgy tűnik, még kezdeti stádiumban van Mongóliában, s ez csak részben magyarázható a mongol régészek csekély számával és lehetőségeivel. A türk, ujgur és kitan romvárosoknak pedig akárcsak néhány kisebb próbaásatása is rendkívül érdekes eredményeket nyújthatna a kínai-belsőázsiai és közép-ázsiai kereskedelmi, kulturális és művészeti kapcsolatok felderítéséhez, amint ez néhány évvel ezelőtt már felvetődött.

Az összefoglalás után tízoldalas, latin és cirill betűs irodalomjegyzéket találunk, amelyben a szerzőnek több mint egy tucat előzetes jelentése és más írása szerepel.

A függelékben három antropológiai tanulmány szerepel még. Tóth Tibor Észak-Mongólia paleoanthológiájára vonatkozó újabb adatokat elemzett, és összehasonlító kronológiai táblázatot közölt. A Naimaa-Tolgoj-i hsiung-nu csontmaradványok még nem elegendők a teljes populáció összegző jellemzésére. A VI/A sírintakt csontváza viszont megerősíti azt a megfigyelését, hogy az europid és mongoloid vonások szimbiózisa és keveredése már igen régen megtörtént a Minuszinszki-medencében és Belső-Ázsiában.

Pap Ildikó a Naimaa-Tolgoj-i embertani leletek paleosomatológiájáról írt, és összehasonlító táblázatokat közöl. Marcsik Antónia ugyanezen temető csontvázleleteinek patológiai vizsgálatát végezte el.

A színes képtáblák szarvasos követ és türk emlékeket mutatnak. A fekete fehér kép táblák — bár jobb minőségűek is lehetnének-korszakok szerint közlik a legfontosabb, elsősorban a közös expedíciókon előkerült leleteket, és sorra veszik az említett egyéb műemlékeket is.

A szemlézett könyvről összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy Erdélyi István munkája nemcsak a közös mongol-magyar expedíciók pontos leírását és a leletek feldolgozását tartalmazza, hanem a Mongólia régészetére vonatkozó eddigi helyi és külföldi szakirodalom alapján mai összegzését nyújtja. Munkája így nemzetközi jelentőségű. A könyvvel minden népvándorlás kori és nomád foglalkozó kutatónak érdemes megismerkednie.

Erdélyi István: Archaeological expeditions in Mongolia. (With the studies of Tibor Tóth, Ildikó Pap and Antónia Marcsik.) Kara György bevezetőjével. Mundus Hungarian University Press, Budapest, 2000. XIV, 247 p. VIII. színes, 11 ff. képtábla.

Ferenczy László